1970 – Perlő ének

Lírai oratórium

Tinódi Lantos Sebestyén, Bornemisza Péter, Rimay János, Pázmány Péter, Zrínyi Miklós, Ivan Goran Kovacsics, Juhász Ferenc, Weöres Sándor, Nemeskürty István műveiből ill. rablevelek, magyar népdalok, héber sirató, zsoltár, néger békedal felhasználásával

szerkesztette és rendezte Debreczeni Tibor.

Bemutató: 1970. április 28.

Szereplők: Elek Gyula, Szűcs Gyöngyi, Páll István, Szintai Péter, Kőhegyi István, Bezdán József, Tomcsányi Katalin, Torma Mária, Cserna Csaba, Borköles Erika, Lévai László

21 alkalommal adták elő, Budapesten, Balassagyarmaton, Tatabányán, Székesfehérváron, Szentesen, Tatán

A műsor 1970-ben a Balassagyarmati fesztiválon fődíjat és a legjobb szerkesztés díját nyerte el. 

1972-ben a Magyar Rádió felvételt készített a műsorról.

Sajtó visszhangok

"A műsor-összeállítások között a legnagyobb meglepetés a Perlő ének című produkció volt. A szerkesztés nagy leleménye, hogy a magyar történelem jelentősebb sorsfordulóinak irodalmi anyagát közvetítette lelkiismeretébresztő csoportosításban, erőteljes hangulati és hatásos dramaturgiai feldolgozásban. A szerkesztés gazdag fantáziájú -alapjában véve igen egyszerű - mozgatásban, koreográfiában került színre. Debreczeni Tibor és a Budapesti Műszaki Egyetem diákjai érzelemmozdító, felszólító műsort készítettek."

Párkány László: Irodalmi színpadok találkozója Balassagyarmaton, (Népszabadság, 1970. nov.10.)

Irodalmi színpadi napok — 1970

Átlagon felüli teljesítmények

Szombaton, a hatodik irodalmi színpadi napok zárónapján hat együttes mutatkozott be a balassagyarmati közönségnek. A pesterzsébeti Soós Imre irodalmi színpad Gáspár Margit: Az égbolt nem felel darabját mutatta be Dévényi Robert rendezésében. Ezután szekszárdi együttes következett, majd a kiváló címmel kitüntetett egri irodalmi színpad Gyurkó László: Szerelmem, Elektrá-ját adta elő. Az esti bemutatók sorában elsőként a budapesti műszaki egyetemisták Vári irodalmi Színpada lépett a pódiumra Perlő ének című összeállítással; a műsort Debreczeni Tibor szerkesztette, rendezte. A balassagyarmati művelődési ház együttese Bartók-műsort mutatott be Hangzavar címmel, majd a szabadkai Életjel irodalmi színpad zárta a sort vers-összeállítással.A zsűri az együtteseknek járó díjak odaítélésekor az együttesek egészének teljesítményét vette figyelembe. A budapestiek Vári Irodalmi Színpadának teljesítménye — a klasszikus magyar irodalom korszerű felfogásban, korszerű mondanivalót hordozó megelevenítésével, s "profi" színpadoknak is dicséretére váló rendezésével, koreográfiájával — kiemelkedett a mezőnyből. A bírálók a balassagyarmatiak Bartók darabjával kapcsolatban annak aktuális, az évfordulóhoz nagyszerűen alkalmazkodó szerkesztési koncepcióját emelték ki, s nagy sikert aratott az egriek tökéletesen kimunkált Élektra-előadása is.
Az egyéni teljesítményeik odaítéléseikor több kűlöndíjat is ki osztottak, annyi átlagon
felüli alakítás volt.
Az irodalmi színpadi együttesek díjai: megyei tanács művelődésügyi osztályának vándordíja: budapesti Vári Irodalmi Színpad.
Balassagyarmati városi Tanács vándordíja: Madách Imre Irodalmi Színpad, Balassagyarmat.
Balassagyarmati városi Tanács művelődésügyi osztályának különdíja: egri megyei színpad.

KISZ megyei bizottsága különdíja: Szabó Lőrinc irodalmi színpad, Balassagyarmat.
KISZ balassagyarmati városi bizottságának különdíja: Radnóti Irodalmi Színpad, Veszprém.
Mikszáth Kálmán Művelődési Központ különdíja: Petőfi Sándor Irodalmi Színpad, Komarno.
Az egyéni teljesítmények, dijai:
Legjobb rendezés díja: Trencsényi Borbála, Szabó Lőrinc irodalmi színpad. Balassagyarmat.
Legjobb szerkesztés díja Debreczeni Tibor, Vári Irodalmi Színpad, Budapest.
Legjobb egyéni alakítás díjai: Csabai Magdolna (Szabó L. I. Sz.), Ráduliy Margit (Eger), Virágh Tibor (Eger).
Témaválasztás díja: Egyed László (Veszprém), Csikász István (Balassagyarmat.)
Zenei szerkesztés díja: Für Éva (Balassagyarmat).

Nógrád Megyei Hírlap (1970. 11. 10.)

Részletek Debreczeni Tibor: A Perlő ének születése c. műhely-tanulmányából

... A XVI., XVII. század irodalmát, ezt a plebejus-zsoltáros, jeremiádos költészetet, a közösség gondjait és dolgait oly magától értetődő természetességgel felvető, eljajgató és megoldani kívánó költészetet és prózát, mióta megismerkedtem vele, negyedszázada már, szeretem. Mondanivalója századokon is átsugárzó. Régen izgat, miként lehetne ebből színjátékot formálni.

Szegedi Kis István, Kecskeméti Vég Mihály, Tinódi Lantos Sebestyén és társai mai értelemben talán nem is tekinthetők költőnek. A vers propagandaeszköz számukra, hogy szolgálatukat a nemzetért, az új hitért, minél hatásosabban tudják teljesíteni. Megdöbbentő rableveleket is találtam. A kiszolgáltatottságnak, a szabadulásvágynak olyan megdöbbentő dokumentumait, mint "Szegény rab asszony Koncsok Pálné Tencse Margit levele fivéréhez", mely a maga egyediségében is belevilágít annak a sokezernek a szenvedésébe, akikről oly keveset tudunk, akiket a történelem és a sajtó csak számmal jelöl: elhurcoltak ennyit meg ennyit, elpusztultak ennyien és ennyien. Ez a közösségi jelleg fejeződik ki - tartalmában és létrejötte körülményeiben is - a színjátékba belekerült népdalok szövegeiben és az énekszámokban is. Bizonyítani megidézem a Hol vagy István király kezdetű dalt, mely a XVIII. századtól kezdve szinte népénekké vált, a jajgatva szóló pentaton dallamot, ezt az ősi siratót, melynek a keleti népeknél, ugoroknál, csuvasoknál is megvan a hasonmása. A Perelj uram kezdetű protestáns zsoltárt, amely ószövetségi fogantatású és Szenczi Molnár fordításában oly annyira magyar népi lázadó dallá vált, vagy a jiiddis lágerdalt, s a néger népéneket, "Győzni fogunk, meglátod" kezdetűt, - mind tömeg-érzelmet fejez ki.

Ennek a színjátéknak a pódiumra vitele igazi együttes munkát igényelt. Mindenki mindenkiért. Az oratórium egyéni tündöklésre nem adott módot. Mint a XVI. század íróit, úgy kényszerítette ez a játékmód is szereplőit majdnem személytelenségre. Ha valaki a pódiumi tömörülés közepén lazított - előfordult ilyen eset is - és kiesett a "transzból", az együttes játék szuggesztivitása csökkent. Szó nélkül hagyni ezt nem lehetett. Maximális belső fegyelem nélkül, erre csakhamar rájöttünk, ezt a műsort nem lehet megcsinálni.

Úgy döntöttünk, az előadás előtt alapos bemelegítő próbát tartunk. A külső hatások kizárásával a fellépés előtt jó félórával már meg kell kezdődnie a játéknak, bemelegítő gyakorlattal, kórusszövegek mormolásával, tehát teljes testi és lelki készenléttel. Ily módon a szereplők a közönség előtt már nem elkezdték, hanem folytatták a játékot. Csak így érhettük el, hogy teljes felkészültséggel töltődtek fel már az első mondatok is.

Azt írtam egy helyen, hogy a Perlő ének telitalálatának azt éreztük, hogy közösségi irodalom fejez ki közösségi gondolatot. Most kiegészítem, miközben egy fontos nemzeti-nemzetközi közösségi gondolat kifejezéséért folyt a harc önmagunkkal és a közösségen belül, jó féléven át a felkészülés szakaszában, majd az előadások során tizenöt alkalommal közösség formálódott a csoportból. Mert nem lehetett másként. Színjátékunk tanítása, hogy a széthúzás erőtlenséget szül és a kollektív akarat pedig eredményt, saját csoport tevékenységünkben, a Perlő énekre való felkészülésben is igaznak bizonyult. Megerősödött kinek-kinek a tudatában a felismerés, hogy a közösség erő. De az is, hogy a közösségnek kemény szabályai vannak, melyeket rendszerint maga diktál önmagának. Ebben a műsorban a szereplők az első perctől az utolsóig színen vannak. Mindenki.

A munka közös, az eredmény is közös. Ezért nem okozott feszültséget

soha, hogy egyiknek több szóló szövege van, mint a másiknak, s hogy vannak, akik "csak" a kórusmunkában vesznek részt. Egy előadónk volt, aki nem tudott feloldódni a kollektív alkotás örömében, meg is vált a csoporttól. Csoport szenvedélyt fejez ki a Perlő ének. Éppen ezért alapkövetelmény, mindenki úgy azonosuljon, olyan hőfokon a művel, mintha ő mondaná, mozogná végig egyedül az egészet. Aki e törvény ellen vét, a közösség érdekét sérti. S most nem arról a szereplőről van szó, aki még nem képes azonosulni a művel, de arról, aki lustaságból, vagy felületességből nem akar vagy nem tud együtt élni a többivel. Volt ilyen is nálunk.

De tudomásul vették, mert szerették azt, amit csinálnak, hogy a művészet gyakorlása, a kollektív alkotás folyamata önmegtartóztatással, időleges aszkézissal jár. Teljes fizikai és pszichikai készenléttel. Kötelező törvény, hogy alkoholt a játékos előadás előtt nem fogyaszthat, előtte nem dohányozhat. Ügyelnie kell étrendjére. Az előadás előtti órákban kötelező a mozgásgyakorlat, légzőgyakorlat, beszédgyakorlat, kollektív memorizálás, koncentráció. A közösségteremtés szükségszerűen jár együtt a közösségi alkotással. A Perlő ének szereplőgárdája kettő kivételével még ma is ugyanaz.

A színi alkotómunka ebben a kollektív színjátékban önmegvalósítás. A személyiség kiteljesítése. Példával is bizonyítom. A Perlő énekben a szereplőnek át kell élnie az elesettség, a kiszolgáltatottság, a megnyomorítottság érzését és állapotát, át kell élnie a félelmet, a fájdalmat, a szomorúságot, az önzést, a gőgöt, a szűklátókörűséget. De a rémület, a fohász, az öngerjesztő bátorság, düh, lázongás, extázis, közös cselekvés, győzelmi hit, ez is mind benne van a műsorban, ezt is meg kell élniük ahhoz, hogy tolmácsolni tudják.

(Igy rendeztem, Népművelési Propaganda Iroda kiadványa, l973.)

A Perlő énekről, a rendezés hogyanjáról 

A Perlő ének Bicskei Gábor szerint abba az akkor formálódó színjáték kategóriába tartozott, melyet rituális vagy szertartásszerű oratóriumnak neveztek, s amelynek jellegzetessége, hogy közösségi gondolatot, még inkább akaratot fogalmaz meg konkrét sztori nélkül, de minden olyan zenei és képi eszköz igénybevételével, mellyel képes az üzenetet a nézőbe szuggerálni. Az Artaud-féle színház eszközeiről van szó, melyet ekkor használtam először. De miként később is, tudatosan törekedtem arra is, hogy a magyar népi szertartások és egyházi, főként protestáns rítusok elemei segítsék a színjáték megjelenítését.

Az említett Bicskei Gábor ezt írja:

"A Vári Színpad Perlő énekében az együttes úgy 'perel' a névtelen tömegekért, hogy megidézi a történelemnek nem az egyén, hanem a nép számára fontos momentumait, nagy győzelmeit és nagy vereségeit, kollektív örömeit és kollektív bánatait. Mindezt egyrészt úgy teszi, hogy egyéni arcok alig-alig villannak fel a színen, másrészt a színpadi tömeg, ha pillanatnyi mondanivalója úgy kívánja, zsoltárt énekel, dokumentum szöveget mond, s verset kórusban. Ha kell, térdel, csoporttá fonódik, kezeit egymásba kulcsolja, mert nincs más kapaszkodó, csak a másik keze, széttárt ujjakkal valahonnan fentről kér jobb sorsot, összeszorított ököllel fenyegeti meg sorsának általa talán nem is ismert kialakítóit."

A műegyetemistákban jó partnerekre, barátokra leltem, lévén ők a korszak érzékeny és nyitott gyermekei, akik azonosultak az én világlátásommal, történetesen azzal a mondandóval, amit abban az időben a legfontosabbnak tartottam megfogalmazni; hogy a kisember a hatalmi manipuláció tárgya, mindig vesztes, mindenképpen áldozat, a lázadás tehát elemi joga. Olyan fontos lett számomra a rendezés, mint debreceni korszakomban. Szenvedéllyel dolgoztam, és termékenyen, szerkesztettem, írtam, rendeztem, újfajta próbatechnikát vezettem be, annyira feszített a közlésvágy. És közben a színpadosok, mondhatni közösséggé váltak. Lehet, hogy az együtt töltött évtizednek ez a legnagyobb eredménye? Ennek a színjátéknak a pódiumra vitele igazi együttes munkát igényelt. Az oratórium egyéni tündöklésre nem adott módot. Hamar rájöttünk, ezt a színjátékot maximális belső fegyelem nélkül megalkotni lehetetlen. Az előadások előtt félórával alapos bemelegítő gyakorlatokkal kezdtünk, kórusszövegek mormolásával, tehát teljes testi és lelki készenléttel. Ily módon a szereplők a közönség előtt már nem elkezdték a játékot, hanem - belülről legalább is -, folytatták. Alapkövetelmény volt, hogy mindenki úgy azonosul, olyan hőfokon a művel, mintha ő mondaná, mozogná végig egyedül az egészet. S mert szerették azt, amit csináltak, tudomásul vették, hogy a művészet gyakorlása nálunk önmegtartóztatással jár, időleges aszkézissel. Törvény lett, hogy az előadás előtt alkoholt nem fogyasztunk, nem dohányozunk, mértékletesen étkezünk, hogy kötelező az előadás előtti órában a légző- és mozgásgyakorlat, a kollektív memorizálás, a belső koncentráció. Közösen alkottunk, közösen vállalt felelősséggel. Ekkor is és máskor is. így lett belőlünk közösség. Hatása ötven év múltán is kitapintható.

Debreczeni Tibor: Történt pedig -

Egy Corvin téri népművelő a puha diktatúrában 1966-1989

(2012 magánkiadás)

Fotógaléria

Fotók: Mincsovics Emil